Tapasztalat – az elme köré védőfal

Sziasztok!

Lehet, hogy most kicsit “hülye” témával állok elő, de személyesen tapasztaltam – én jöttem rá, – hogy a félelmeink és gondjaink, amiken stresszesek vagyunk megoldhatóak oly módon, hogy lefekszünk lehetőleg csöndes környezetben, (nem úgy, hogy üvölt a TV, a vendégek a szomszédban odaát zajonganak mint az állat és áthallatszik a diszkózene, vagy a fal túloldaláról tisztán halljuk a fúró recsegő hangját), nem, szóval nekünk lehetőleg csöndes környezet kell.

Bedőltünk szép, elegáns, megvetett pihe-puha selyemágyunkba, a feldúcolt párnák közé hengeredve, s a vastag takarót magunkra terítgetve.

S mikor ígyen megvónánk, jöhet is a dolog gyakorlati része mán!

<h2>Gyakorlat:

Mikor a félelmeinket ideiglenesen elzárjuk:</h2>

Amikor ugye így befeküdtünk ágyunkba, feküdjünk a hátunkra, tegyük karjainkat magunk mellé, lábainkat zárjuk össze, de még kellemes testhelyzetben tegyük ezt, amikor még ez az – úgy mond – póz nem kellemetlen, és csukjuk, húnyjuk le szemünk, de ne aludjunk el.

Képzeljük el az elménket, tehát ezalatt egy teret értek, amiben ott állunk, lebegünk, stb. Én nem mondom el, hogy szoktam elképzelni, mert tényleg bonyolult volna, s lenne.

Ugye ha ezzel megvagyunk, képzeljük el a félelmeinket, (én sötétséget szoktam), és zárjuk masszív, merev kőfalak mögé, vagy bármi mögé, akár tükör is lehet, ami mögé (nem bele) elzárjuk félelmeinket úgy, hogy nem jönnek ki a tükör mögül, és én látom őket, de ők nem látnak engem, vagy valami hasonló (bár nem emlékszem oly pontosan), én a tükröset legelőször (amivel asszem rájöttem erre a dologra) a kocsiban csináltam, szóval nagyjából s szinte bárhol lehet, csak inkább javasoltam ezt.

Na akkor, mondom tovább.

Szóval azt javaslom, mindenki válasszon magának: akár egy fába is lehet a félelmeinket zárni szerintem, bár ezt én nem próbáltam.

Kinek mi a szimpatikus.

Illetve, ha én ideiglenesen úgymond elzárom a félelmeimet, akkor nekem szoktak kicsit hiányozni, gondolom, annyira beépültek az elmémbe, hogy a tudatos énemnek hiányzik, és ez kivetül érzés formájában.

Dehát ez csak az én elméletem, ki tudja.

Nos, ha ez megvolt, hogy elzártuk félelmünket valami mögé úgy, hogy ne tudjon kiszabadulni (én volt, hogy az elmém falára “ragasztottam, vagy “kentem”, vagy valami ilyesmi), mozgassuk meg lassan az ujjunkat, nagyon lassan, vagy képzeljük el az elménkben, ahogyan nagyon lassan fölfelé emelkedünk, s így egyre jobban kkikerülhetünk abból a furcsa állapotból, amibe kerültünk eme “művelet”/ek során.

<h2>Stresszes helyzet, a nyugtalanság, s egyéb ezzel kapcsolatban negatív dolgok ideiglenes elzárása (akár félelem is lehet):</h2>

A félelem-elzáró-fal helyére most képzeljük el azt az embert, aki miatt stresszelünk, vagy azt a valamit, esetleg szóval bármit, vagy bárkit, amitől/akitől stresszelünk.

Ezt fogjuk, és idézzünk az elmei kezünkbe gondolatunk erejével egy kardot, és a fejére súlytsunk le, és képzeljük el, ahogy a feje kettéválik (De semmi mást, tehát pl ne vért, csontel- s széttörést, csak mintha a tojás kettéválna, úgy, és váljon láthatóvá a koponya, vagy mi az (én nem mondom el, hogy szoktam elképzelni, mert bonyolult.).)

Szerintem Harry Potter-es varázspálcával is lehetséges lenne ez, tehát átkokat varázsolok, vagy bármily más fegyverrel, ki tudja, én pl még nem próbáltam.

Nos, ha ez megvolt, mozgassuk meg lassan az ujjunkat, nagyon lassan, vagy képzeljük el az elménkben, ahogyan nagyon lassan fölfelé emelkedünk, s így egyre jobban kkikerülhetünk abból a furcsa állapotból, amibe kerültünk eme “művelet”/ek során.

Ha ez megvolt, lassan nyissuk ki a szemünket, és forduljunk a jobb oldalunkra.

Ha mindent jól csináltunk, szilárd nyugalom önt el bennünket, s intelligens énünk – úgy mond – kerekedik felül rajtunk.

Ezzel az énünkkel feltehetünk néhány kérdést a stresszes valamivel/valakivel kapcsolatban, amely stresszes, nyugtalan stb érzés – ha mindent jól csináltunk – ideiglenesen eltűnik,s  csak akkor jön felszínre újra, ha nem gondolunk rá, s elfelejtettük, mert annyi a tevés-vevés, s jövés-menés.

Szóval eme intelligens énünknek adhatunk kinézetet, hangot, stb-t az elménkben, és ő-vele, lehet beszélgetni szerintem – én már próbáltam, bár most már, hogy meghallottam a hangját, bármikor vissza tudom idézni, és fel tudok tenni neki kérdéseket, ámbár a saját lelkünk akaratát is mondhatja, ezért nem fő mérvadó döntéseinkben, mert a mi akaratunkat, belső kívánságunkat, gondolatunkat mondja nekünk vissza, ha valami miatt nyugtalanok vagyunk, (legalábbis én ilyenkor tapasztaltam csak ezt), tehát ő nem tud nekünk megérzéseket “küldeni”, azonban mi úgy képzeljük el, ahogyan akarjuk (nekem egy jóságos, magas, visszhangos hangú lány, akinek ruhája egy kicsi, lengedező, kicsit rakottszoknya szoknya, mellei közepes méretűek, mint mikor közepesen kifejlődtek, de még nem teljesek.

Én asszem, valahogy így képzelem el Thog nagyúrnőt is.

Na, de, térjünk vissza másokra, akik ezt a dolgot megcsinálták.

És, remélem, ezen illetők pozitív eredménnyel jártak.

De képzeljük el bárhogyan is eme intelligens énünket, “lényünket”, az mindig fog nekünk tudni segíteni, de ne támaszkodjunk rá, mert azok mi magunk vagyunk, és kérdéseinket csak a legmélyebb tudatállapot elérésekor vagyunk képesek őszintén megtudni.

Tehát, ez lenne a “kis útmutató”, mely rremélem mindenkinek, aki kipróbálta, az sikerrel járt, s nála eme gyakorlat napokat könnyített meg ám!

<h3>Egyéb észrevételek</h3>

A következő mondanivalóm személyes tapasztalatból fakad, így az a feltevésem, hogy mindenki másnak sikerülhetnek a fentebb leírtak, hiszen az intelligenciaszint (IQ)-szint nem hiszem, hogy befolyásolná agyunk ezen részének működését, hiszen ez az úgy mond erő a saját korlátainkig terjedhet, amelyeket én még nem fedeztem fel, de szerintem még az is lehetséges, hogy az elménknek nincsenek korlátai, és bármire képesek vagyunk – persze nem azonnal, ehhez ki kell ismerni elménket.

Most térnék rá a lényegre: azt hiszem, ha jól emlékszem legelső próbálkozásom a gondolataim kiürítése volt, konkrétan mindenegyes gondolat eltörlése a fejemből.

Amikor ezt ugye megtettem (lehet, hogy nem így kellett volna próbálkoznom), – már nem emlékszem hogyan, régen csináltam, – úgy éreztem, mintha nem lennének gondolataim, de mégis voltak, és úgy is éreztem, hogy nem tudok gondolkodni, pedig még is tudtam, és ez eléggé furcsa volt számomra, így aztán – ha jól emlékszem – nem is kísérletezgettem ezzel többet.

<h4>Még pár gondolat</h4>

Ugye emlékeztek még arra, amikor a félelmek ill. stresszes helyzetek nyugtalanságának, s félelmeinek úgy mond elzárásáról beszéltem?

Nos, ha igen, belevágok.

Az a feltevésem, hogy ilyenkor agyunk ezeket az érzelmeket elzárja mélyen a tudatalattinkban, hiszen akkor hogy lehet, hogy öhm azok a félelmek hiányoznak, és ha nem igazán gondolunk rájuk, akkor visszatérnek?

Nálam az volt egyébként, hogy gondoltam legelőször, – asszem, amikor az ágyban próbáltam, – azt, hogy jöjjenek vissza reggelre, és asszem visszajöttek, máskor meg kívántam, hogy este visszajöjjenek, mert hiányoztak, megnéztem akkor, nem jöttek, s mikor nem gondoltam rájuk, felbukkantak.

Hiszen annyira beleépültek – úgy mond – személyiségünkbe, hogy egyszerűen már – mondhatni – szinte a kezdetektől ott voltak, vagy életünk különböző szakaszaiban léptek elő, s ezáltal – mivel nem tudtunk – úgy mond – túllépni rajtuk – ezért – idézőjelben – eggyéváltak velünk.

Nos tehát: ha a feltevésem igaz, és a tudatalattinkba zárjuk el ezeket a félelmeket és egyéb negatív érzelmeket, amiket szeretnénk, akkor szerintem csak le kéne nyúlnunk mentális kezünkkel a mélyére, és talán elő tudnánk halászni olyan emlékeinket is, amelyekre nem emlékszünk – de hiszen mégiscsak ott kell lenniük a tudatalattinkban!